A Döme-barlang legalján

Élménybeszámoló

    Történetünk idején, 2001. augusztus végén a rég felhagyott balatonedericsi kőbánya  új életre kelt. A bányaudvarban sátrak álltak, tábortűz égett. A közelben járó kirándulók fura dolgokat láthattak ebben a táborban, nem is merészkedett a közelünkbe szinte senki. Mintha bányászok, útépítők, hegymászók és szökött elmebetegek közös rendezvénye zajlott volna, úgy festett a környék. Ha ennyire nem is volt különleges a rendezvény, de azért megérdemelte a figyelmet. Előző évben ritkaság számba menő sikert értek el a balatonedericsi Styx Barlangkutató Csoport tagjai, és  tevékenységük támogatására gyűlt össze ebbe a táborba néhány tucat jól felszerelt és gyakorlott kutató, közöttük e sorok írója is.

   Hogy érthetőek legyenek az olvasó számára az akkori események, vissza kell mennünk az időben 1998-ig, és ismerkedjünk meg a helyszínnel is!

    Annak idején egy helybéli fiatalember kerek, lefelé tartó lyukat talált a Balatonederics határában álló, 408 méter magasságú Szabad-hegy derékmagasságában, és stílusosan épp derékig fért bele. Erről értesítette John Szilárdot, a helyi barlangkutatók vezetőjét is. Szilárd persze kapott a lehetőségen, és társaival azonnal kutatás alá vette a felfedezést ígérő nyílást. 

    A munka hosszú volt és rendkívül nehéz. Körülbelül 92m³ kőtörmeléket, földet, agyagot termeltek ki az új barlang teljesen eltömődött bejárati szakaszából a felszínre vödrökben, kézi erővel. Néhányszor én is segítettem barátaimnak, így láttam, ahogyan munkájuk apránként meghozza gyümölcsét.

    A törmelék között újkőkorból való emberi és állati csontokat meg eszköz töredékeket találtak; legérdekesebb közöttük egy kb. 5000-7000 éves cserép kanál. A bontás előrehaladtával sorban barlangtermek tárultak fel, falaikat helyenként csipkefüggönyszerű gyökérszövedék borította. Ezt a díszítést ámulva néztünk, hiszen a magamfajta ember is ritkán látott akkortájt erdőt alulnézetben. ( Ma már más a helyzet, a globális felmelegedés következtében országunk rohamos kiszárad. Így a gyökerek nagyobb mélységbe kénytelenek lehatolni vízért, és olyan helyeken is láthatóak, ahol korábban ez elképzelhetetlen volt. ) Az egyik kis teremben igazi szenzációt találtak két gyökérsztalagmit személyében. Ezek a barlang aljzatában kígyózó gyökerekből fejlődtek ki ott ahol a mennyezetről víz csepegett rájuk. A vizet követve felfelé kanyarodtak, és így álló cseppkőhöz hasonlóan belenőttek a barlang légterébe. A genetikai vizsgálatok bizonysága szerint a világon egyedülálló módon molyhos tölgy gyökereiből jöttek létre ezen alakzatok.

    Érdekes kis felfedezések ezek, de mi barlangkutatók ennél nagyobbra vágytunk. Nagy örömünkre 2000. decemberében álmunk valóra vált! Elfogyott a kiásásra váró anyag a felszínközeli járatokból, és megnyílt az út a hegy mélyébe. Odalent ember nem látta függőleges aknák, patakos folyosók és néhol cseppkövek tárultak fel edericsi kutatótársaink lámpájának fényében. A bejárathoz képest több mint 100 métert tudtak lefelé haladni, és látták, hogy még van odalent felfedezni való bőven. 

    Megtapasztalták a barlang bejárásának nehézségeit is. A helyenként záporozó hideg víz, a szűkületek, hígfolyós sár elviselése hozzátartozik mindennapos életünkhöz, de itt alattomos csapda várt a bemerészkedőkre. Kiderült, hogy a levegő időnként 4-6 tf% CO₂-t tartalmaz. Főleg akkor áramlik a gáz a járatokba, amikor a felszínen lecsökken a légnyomás. Ilyenkor csak a bejárathoz legközelebbi termek megközelíthetőek. Hogy ne történjen baleset, leszállás előtt alaposan ki kell tanulmányozni az időjárás-előrejelzést és időnként Dräger-pumpa segítségével megvizsgálni a levegő összetételét. Ha várható a gázbetörés, más barlangba kell menni a Döme helyett.

    A bejutás híre berkeinken belül gyorsan terjedt, sokan szerettük volna részt kivenni részünket a felfedezésekből. A körülmények azonban óvatosságra intettek, alaposan fel kellett készülnünk a munkára. Így tehát Szilárd megkezdte annak a kutatótábornak az előkészítését, amelyről tulajdonképpen beszélni szeretnék.

     2001. augusztus 17-ére elkészült a szervezéssel, sikerült mindent és mindenkit egybegyűjtenie.  Volt elég vödrünk, csákányunk és egyéb bontóeszközünk. A függőleges aknák bejárásához készen álltak a kötelek meg a rajtuk való biztonságos mászáshoz-ereszkedéshez szükséges eszközök. Természetesen Szilárd az élelmezést is megoldotta, így nem kellett boltba járással, egyéni főzőcskézéssel az időnket pocsékolni. 

    Elmondhattuk, hogy készen állunk.

    Augusztus 19-én indult az első olyan roham, amelyben én is szerepet kaptam. A Styx tagjai közül Bán Balázs és Bán Tamás, a Plecotusból Szilaj Rezső volt rajtam kívül ennek a négyes fogatnak a tagja.

   Reggelizés után megbeszéltük, hogy a Fekete csontok nevű barlangág végét fogjuk megbontani több mint 90 méter mélységben, ahol egy agyagos szűkületen keresztül valahova be lehet látni, de átjutni még nem sikerült.  Ennek a célkitűzésnek megfelelően válogattuk össze eszközeinket. Lapátokat, kalapácsokat, vonszolót vittünk magunkkal. Ez utóbbi egy 100 literes, szögletes PVC hordó levágott oldalából készült kissé terjedelmes anyagszállító eszköz. 

    Rutinszerűen ellenőriztük az aknákban szükséges beülőhevedereinket, karabinereinket, ereszkedő és mászógépeinket, utána  létfontosságú lámpáinkat valamint az elsősegély készletet. 

    A kötelező ellenőrzések végeztével útnak indultunk a barlanghoz. Az erdő szélén, kb. 230 méter magasságban lévő kőfejtőből legyalogoltunk a szőlők közé, majd a Szabad-hegy alá érve nekivágtunk, hogy felkapaszkodjunk a 285 méter magasan, fák közt rejtőző bejárathoz. Nekem a vonszoló felszállítása jutott, társaim a nehezebb, de kisebb méretük miatt ritkábban elakadó szerszámokat cipelték. A tölgyfák alatt, a sziklás, csúszós hegyoldalban 10-15 perc alatt értünk a barlang ajtaja előtti kis teraszra. Itt minden a korábbi évek erőfeszítéseit hirdette: felettünk jókora acélcsiga lógott drótkötélen, frissen kihányt agyag terült el jobbra-balra. Kifújtuk magunkat, még egyszer átnéztük felszerelésünket, majd az ajtót felnyitva elindultunk lefelé a...

    Nos igen. Nem tudtuk, hová megyünk, hiszen felfedezni indultunk. Átjutni valahová, ahol még ember nem járt, ahol eddig teljes és örök, háborítatlan volt a csend és a sötét. Akármennyire is készültünk, akármennyire is vágytunk a FELFEDEZÉSRE, az ismeretlen megismerésére, tudtuk, valamennyien tudjuk, hogy bármi megtörténhet odalent. Az, hogy esetleg nem találunk semmit, és fáradtan, eredménytelenül térünk vissza a felszínre, még a szerencsés végkifejletek közé tartozik. Felkészültünk ugyan, de ha ismeretlen járatokba indulunk, nem tudhatjuk, mi vár ránk odalent, mi az, amire szükségünk lesz a mélyben. Szóval egy kis gombóccal a torkunkban elindultunk.

    Rögtön az ajtó alatt rövid létra függ. Ennek tetején kötéldarabbal magamra függesztettem a vonszolót, és lemásztam a tágas Kápolnába. A továbbhaladás ebből a teremből a túlsó végén lehetséges, mégpedig egy aknán lefelé. Az akna tetejébe keresztben vas cső van feszítve, róla vas létra lóg. Odáig néhány pallón lehet eljutni, melyeknek túlsó vége szintén a csőre támaszkodik. Fent a mennyezeten megint egy jó nagy építkezési csiga hintázik. 

    Ez az akna két éve még színültig volt földdel!

    A pallókról lelógatszkodva sikeresen becserkészek egy gömbvas létrát, és a himbálózó alkalmatosságon lemászok az utolsó fokára akasztott laposvas létráig. Ezt az akadályt is sikerrel veszem, és talajt érek az Erzsébet-terem párkányán. Egy pillantást vetek a már ismert Puli és Snauzer névre keresztelt györérsztalagmitokra, majd a párkányhoz támasztott, kivételesen teljesen stabil létrán elérem a terem talpát.

    Lefelé vivő utunkon még áthaladunk a Húsvét-, és a Crinoideás-termen. Ez utóbbi a falában látható megkövült tengeri liliomokról kapta nevét, de most ezeknek az érdekességeknek sem szentelünk figyelmet. Mi most olyan dolgokra vágyunk, amiket még soha senki nem látott! Alul, a terem sarkában kúszójárat sötétlik Ebbe már kapaszkodásra szolgáló kötél vezet. Végén ott a hely, ahol nemrégiben feltárult a Hermina-akna, az ásás nélkül bejárható, szabad üregek első szakasza. 

    Mikor az edericsi kutatók néhány hónapja az utolsó köveket kiemelték tetejéről, süvítő huzat jelezte, hogy jókora, eddig külvilágtól elzárt légtér került kapcsolatba a felszínnel. 

    Most is van némi szellő, de nem jelentős. Becsúszom a szűk akna fölé. Lábamat túloldalának vetem. Itt még kevés ember járt, én egyáltalán nem is láttam. Alaposan körülnézek, majd a falak egyenetlenségeire lépkedve elindulok lefelé.  Valóságos lépcsőház! Könnyedén haladok egészen odáig, ahol Y alakú kikötéssel elkezdődik a Nagy-aknába beépített kötélpálya. Itt a kötélre szerelem magamat és ereszkedni kezdek. 

    Fokozatosan gyorsulok a kötélen, karbidlámpám fénye egy izgalmas föld alatti táj részleteit tárja elém. Lefelé tekintve csak sötétséget látok, az akna feneke túl messze van. Ahogyan lefelé siklom a kötélen, alvilági vaksötétből bontakoznak ki a falak, aztán fölöttem belevesznek az örök barlangi éjszakába. Vakító fehér, helyenként tükörsima, helyenként csipkékkel és kőpengékkel díszített mészkő falak vonulnak szemem előtt alulról felfelé. 

    Valahonnét hangos vízcsepegést hallok. Ez az egyetlen természetes hang a barlang örök csöndjében.  A csepegés egyre közeledik, úgy érzem, mintha ő emelkedne felfelé, holott én ereszkedem le hozzá. Hamarosan megpillantom az okot is: Keskeny hasadékból víz csurog egy oldalfülkébe. Szép cseppkőcsoportot hozott létre az évezredek alatt. Álló és függő cseppkövek, tetaráták csillognak az erős fényben.  Szinte sajnálom, hogy az évezredek sötétje és magánya után megzavarom nyugalmukat...

    A bejárat alatt 55 méterrel lakó kőcsodákat elhagyva hideg zuhany ér. Szó szerint értendő, a víz az előbbi oldalfülkéből ered.  Ruhám elég jól megvéd tőle, de kellemetlen mert nem tudok felnézni miatta. Igyekszem tovább lefelé. Mivel az akna nem teljesen függőleges, egy idő után kikerülök a vízcseppek útjából, ellenben innentől kezdve körülöttem minden csurom vizes. A kötél is. Jobban csúszik, ami nem baj, viszont ereszkedőgépem szinte kicsavarja belőle a vizet, ez azonban kellemetlen, mert az egész agyagos kötélszörp a kezemre csurog.

    Alattam a sötét félhomállyá vátozik, majd felbukkan az akna feneke. Talajt érek, leszerelem magam a kötélről, és teli torokból elüvöltöm magam:
-SZABAD A KÖTÉÉÉL!!! 

    Miután elindult lefelé a következő ember, körülnézek. Egyik oldalt kis fülkében kalcit kristályok csillognak, velük majdnem szemben szűkület sötétlik, Kukucs névre keresztelték megtalálói. Ez a tovább vívő út. Óvatosan bekukucskálok, majd bebújva sikeresen megérkezem egy páholyra emlékeztető kiszögellésre. Innen indul lefelé a 13 méter mély Kukucs-akna. Felső része viszonylag keskeny, kötélbiztosítás mellett lépkedek lefelé a falakon. Kicsit lejjebb aztán harangszerűen kitágul az akna, innen ismét magán a kötélen kell szépen sorban leereszkednünk.

    Kényelmes, tágas akna, gyorsan elérem a fenekét. Útközben elsiklok a Pannónia-ág bejárata előtt, de nem foglalkozom vele, úgysem ebbe a mellékágba tartunk.

    A Kukucs-akna alja lényeges hely, mert innen már nem kötélen, hanem gyalog megyünk tovább. Ezért öszevárjuk egymást és szépen sorba állva a déli irányba tartó Ferde-folyosóba indulunk. 

    Nem csak technikailag, érzelmileg is más ez az útszakasz. Az aknarendszer létráin és kötelein egyesével, egymást csak hallva, de nem látva közlekedtünk, most már együtt megyünk tovább. A közösség érzése mindenkit felbátorít.

    A folyosó tényleg ferde, meredeken lejt, mint egy metrólejárat. Jókora kőlépcsőkön gyors ütemben mászunk lefelé. 

    Néhány méter után bal kézre megpillantjuk a Kígyós-akna nyílását. Abban a bejárathoz képest 103 méter mélyre juthatnánk kötélen, de járható méretű folytatása biztos hogy nincs. Tetszetős, tágas akna szép fehér, víz által kicsipkézett falakkal. Nevét a benne talált mumifikálódott kígyóról kapta. Felső részében néhány kis cseppkő is akad.

    Tovább caplatunk, de már nem kell messze mennünk. A Kígyós-akna elhagyása után a Ferde-folyosó keskenyebb és alacsonyabb. Ezen a szakaszon a menyezet és az aljzat közé ékelődve, oldalunkon fekve jutunk egymás után egyre lejjebb. Végül lemászunk egy kb. 2 méteres aknán és megállunk. Ez a vizes, agyagos hely utunk célja. Itt a végpont, tovább még ember nem jutott.

    Alaposan körülnézünk, hogy kiválaszthassuk a leghatékonyabb eszközeinket. Valamennyien jól látjuk, hogy déli irényba egy terembe lehetne tovább menni, de bejárata túl szűk. A teremből vízcsepegés hallatszik, a lábunk alatti pocsolyák jéghideg vize is oda csurog be. Talán mondanom sem kell, pont azon a nyíláson folyik át, amelyen mi is tovább szeretnénk haladni...

    Gyalogsági ásót és kalapácsot veszünk elő, Balázs ásni kezdi a szűkület alján az agyagot. A kalapács azért kell, kogy a kifejtett agyagot lapos kőtömbök beépítésével formás, lépcsőzetes depóvá tudjuk rendezni. Így akár rá is állhatunk, és biztos, hogy nem folyik vissza eredeti helyére. Kellemetlen volna, ha nem csak be, hanem ki is kellene ásni magunkat!

    A munka jól halad, a nyílás tágul. Már valami cseppkövet is látunk odabent, és látjuk, hogy a terem alja és menyezete meredeken, egymással párhuzamosan balra lejt. 

    Balázs izzad, mi többiek kezdünk fázni. Persze csak testileg fázunk, lelkileg a felfedezés tüze melegít. Látjuk, tudjuk, hogy itt ma valami különleges esemény lesz, ha idefagyunk is, kitartunk.

    Nem kell sokáig várnunk, mert a járat megnyílik előttünk! Elsőnek természetesen Balázs bújik be a kibővített szűkületen, majd sorban minannyian. Most minden apró mozzanat hirtelen komoly jelentősége lesz. Előttünk ember még nem járt! Mi vagyunk a legelsők, akik ide bejutnak, elsőként látjuk meg az eddig hozzáférhetetlen barlangtermet! Ünnepi pillanatok ezek. Odabent körülnézünk, minden apró részletet megcsodálunk. Nekünk itt és most még a talpunk alatti sár is gyönyörű!

    Bejutásunk helye után közvetlenül nyílást látunk a terem aljzatán. Ott folyik el az ide csurgó víz. Jó szűk, arra biztos, hogy nem lehet továbbjutni. Középen egy különleges cseppkőképződmény csillog: cseppkőcsésze. A menyezetről csepegő víz alkotása ez is, mint minden cseppkő, de a cseppek itt  a puha agyagon nem állócseppkövet építettek fel, hanem mélyedést vájtak bele. Ezt a mélyedést kérgezte be a víz által lerakott mészanyag. Megcsodáljuk, majd óvatosan kikerüljük. A terem túlsó végén ismét lefelé tartó lyukat lelünk. Tovább menni nem lehet, nincs járat, amelyben elférnénk. 

    Szép terem, szép eredmény. Lassan lehiggadunk, és gondolkodni kezdünk a kutatás folytatásán. Időnk még van bőven, lámpáink sokáig bírják. 

    Rövid tanakodás után megbontjuk a terem alján a bejárattól távolabbi nyílást. Most Rezső a fúrópajzs, dolgozik mint egy gép. Kiderül, hogy agyaggal kitöltött kerek sziklacső rejtőzik talpa alatt. Valamennyit kiás belőle, majd mikor már kevesebb anyag van útjában, nekiáll áttúrni magát a csövön. 

    Újabb terembe jut, mi követjük. A sziklacső kényelmetlenül szűk, eleinte közel függőleges, majd lejtése csökken. Furcsa, ferde kis terem egyik oldalánál érek ki belőle, pár méterrel az aljzat fölött. Lecsusszanok társaim közé és körülnézünk.

    Legnagyobb meglepetésemre patakmederben állunk, bár víz most nem folyik benne. 

    Tanakodni kezdünk az elért mélységen. Abban biztosak vagyunk, hogy 100 méternél mélyebben járunk a bejárat alatt, de nem tudjuk még, mennyivel. Lehet, hogy mélyebben van ez a terem, mint a Kígyós-akna feneke? Nem tudjuk eldönteni, majd a térképezés során derül ki a válasz.

    Képződmények nincsenek, de van más. Bejutásunk helyével átellenben nyílás sötétlik a terem alján. Szinte teljesen feltöltötte a patak hordaléka, de átásható. Most nekem jut a főszerep, beásom magam a kitöltésbe. Magam mögé lapátolom a laza homokos agyagot, társaim elhelyezik a teremben. Már jó ideje lent vagyunk, de most nem érzem sem a hideget, sem a fáradtságot. Számomra is hihetetlen tempóval haladok előre, csak az jár az eszemben, hogy első emberként látok meg valami ember nem látta csodát. Terembe jutok, mint Rezső és Balázs, vagy valami mást fedezek fel? Folyosót, esetleg vidáman csobogó patakkal? Cseppkövekkel? Lássuk hát!

    Hamarosan átférek, át is bújok. Arcomra fagy a mosoly, alig másfél méteres kis fülkébe jutok. Végén homokkupac. Mögöttem türelmetlenkednek, be szeretnének jönni, de lehűtöm az ő lelkesedésuket is. Ide csak egy ember fér be egyszerre és punktum! Az az egy ember is csak guggolva tud körülnézni, és megállapítani, hogy itt semmi sincs. Kihátrálok, társaim egymást váltják a barlang pillanatnyi, cseppet sem felemelő mélyponján. Abban már biztosak vagyunk, hogy 103 méternél mélyebben járunk, de azt csak méréssel lehet majd eldönteni, milyen mélyen. Abban viszont nem vagyunk biztosak, hogy a barlang merre folytatódik. Talán a homokdomb mögött van a nyílás, ebben reménykedünk. Ha nem, akkor is szép eredményt értünk el a két terem felfedezésével. 

    Az idő eljárt közben, lámpáink üzemideje fogytán. Még ki is kell mennünk a fényüknél a felszínre, ezért a visszatérés mellett döntünk. A Barlangász Himnusz eléneklésével megünnepeljük sikereinket, majd néhány tábla csokoládé elfogyasztása után felfelé indulunk azon a szűk csövön, amin Rezsőt követve ide becsúsztunk. Most már fázom és éhes is vagyok, el is fáradtam. Álmos vagyok, szomjas. Melegem van mászás közben, amitől csuromvizesen még izzadok is. De azért jól érzem magam, ilyen jó nap kevés van az ember életében!

    A befelé bejárt úton kapaszkodunk vissza egészen a kijáratig. Lassabb és fárasztóbb, mint lejönni ide, jó, hogy időben elindultunk a végpontról. Lengenek a létrák, minden vizes, még a bejárati ajtó is nehéz. Odakint hőség fogad, gyorsan átmelegszünk és elfelejtjük a lenti hideget. Most valahogy nem vágyom vissza, meleg ételre és puha ágyra annál inkább.

    A táborba visszatérve teljesülnek a felszín alól hozott álmaink. Frissen főtt meleg étel és egyéb, barlangban nem igazán elérhető élvezetek várnak ránk. Érdekes módon mégsem tudnak lekötni,  idefent megint az odalenti dolgok kezdenek vonzani!

    Az esti ünneplés, éjszakai alapos alvás és kiadós reggeli után megszületik az augusztus 20-i munkaterv. A tegnapi négy fős csapat visszatér oda, ahonnan tegnap visszafordult és megnézi, mi van a végponti homokkupac mögött. Vajon fogunk-e Szent István, az államalapítás, az új kenyér, és az Alkotmány mellett ma valami mást is ünnepelni?

    Ismét a tegnapi úton kutyagolunk, kissé izgatottan. Kipihentük magunkat, felszerelésünk sem károsodott, nyugodt szívvel nézhetünk szembe a nehézségekkel. De vajon mire megyünk odalent? Egy nap alatt átjutunk valahová, vagy évekig áshatunk, mint az első termekben?

    A már jól ismert úton nyugodt tempóban is hamar elérjük a tegnapi végpontot.

  Bekúszom a tegnapi fülkémbe és elkezdem lebontani a végponti homokdombot. Mikor elfáradtam, felváltanak. Egymást cserélve jó ütemben rendezzük át a terepet. Hamarosan kiderül, hogy a kupac mögött kerek nyílás rejtőzik a falban. A patak színültig megtöltötte homokos agyaggal, felső széle meg eléggé alacsonyan van. Az átjutáshoz először lefelé ásunk, majd vízszintese fordulva át tudunk jutni a feltöltött, szűk atjárón. 

    Mikor felettünk is agyag van, felfelé kezdünk ásni, aztán váratlanul átszakad az utolsó réteg. A hely szűk, ezért elsőként a vékony Tamás bújik át, hogy a túloldalról segítse a munkát. Rögtön körül is néz, és lelkendezve kiált vissza:
-Olyan, mint a Baradla!
Erre Rezső megjegyzi:
-Persze, csak le van kicsinyítve.
Sajnos Rezsőnek lett igaza, az új szakasz a helyi méretekhez igazodott, nem az aggtelekiekhez. Panaszra természetesen így sincs okunk. Azután, hogy Tamás némi lapátolással beengedett minket, kellemes méretű folyosóban egyenesedhettünk fel és indulhattunk tovább. Lábunk alatt enyhén lejtő patakmeder, körülöttünk érintetlen, tiszta mészkő falak. Még csak le sem kell hajolni gyaloglás közben! Néhány méter után a járat két szintre oszlik, majd újra egyesül, végül egy szép nagy terembe torkollik.

    Sajátos terem, hasonlót korábban csak a Kossuth-barlangban láttam. Képződmény sehol, de talpunk alatt az agyag az eddig követett patakmedren kívül egy balról érkező vízfolyás nyomát is őrzi. A medrek találkozása után agyagos tölcsér látható az aljzaton. Barlangi víznyelő. Erre folyik el a patakok vize.

    Lefelé tehát nem haladhatunk, lássuk a másik medret! Olyasmi folyosót várok, mint amilyenen érkeztünk, de csalódom. Csak néhány métert haladhattunk a száraz patakmederben folyásiránnyal szemben, és egy agyagszifonhoz jutottunk. Pont ilyent ástunk át befelé jövet. 

    Ma már nem bontjuk meg, de nézelődés közben még lelünk egy kisebb szoba méretű oldaltermet a két patak találkozásánál. Ezt is szemügyre vesszük, látszik, hogy valamikor innen is folyt víz. 

    A három földalatti vízfolyás találkozása a magyarázat a terem létrejöttére, a talpunk alatti rengeteg agyagra. 

    Áhítattal nézünk körül, bámulva fel-alá járkálunk. Minden kis zugba bepillantunk, éhes szemekkel isszuk be a látványt. Mostantól augusztus 20-a személyes ünnepünk, ennek a teremnek a felfedezésére emlékszünk mától ezen a napon. Rögtön meg is ünnepeljük a Barlangász Himnusz eléneklésével. 

    Az idő telik, akármennyire is sugallja a terem az időtlenség érzését. Még egyszer körbepillantunk és szépen sorban elindulunk a felszínre. Most más érzéssel távozom, mint tegnap. Érzem, hogy most többet értünk el, mint egy egyszerű felfedezést. De hogy mi ez az egész, akkor még nem tudtam, nem tudtuk megfogalmazni.

    Másnap táborbontás, hazautazás. A felfedezett termeket otthagytuk a hegy mélyén,  de a csodálatos élmények megmaradtak bennünk örökre, és idekötnek minket. Vár ránk az a második patakmeder és még ki tudja, mennyi felfedezés...

 Vissza a tetejére